Gondtalanul

Kicsit elkéstem. A Nap már régen elindult hazafelé, a Hold pedig éppen ekkor nézett le először álmosan, kócosan, de még hunyorogva a Földre, és egy nagyot ásított. A Nap visszafordult még egy pillanatra, de csak legyintett egyet és ballagott tovább, hiszen ideje lejárt és különben is, az ezüstpalástún van a sor, ő jön most a szolgálatban. A biztonság kedvéért még egyszer azért hátranézett, majd beleveszett az égi országút csillagporos messzeségébe.

Megszaporáztam hát lépteimet, és pár pillanat múlva egy aprócska rét melletti les létráján kapaszkodtam felfelé. A magasban aztán megpihentem kissé és gondolataim ezernyi szála kezdett szépen lassan elszakadni a várostól, munkától, a karácsony előtti bevásárlási láz őrületétől és a mindennapi mókuskerék egyhangú monotonságától.

– Végre vadászom! – lélegeztem fel és nagyot szippantottam a friss, hideg levegőből.

Csak én voltam, a téli erdő, és a frissen leesett decemberi hó.

Meg kell, hogy mondjam, nem egy rossz társaság.

A mögöttem lévő fiatal, ágas-bogas erdőt szelíden fedte be a ropogós hófehér lepel, és bár alkonyodott, majdhogynem nappali világosságot teremtett a bársonyos paplantakaró. Hátizsákomból csendesen előkotortam a termoszt, és nagyot húztam volna a teából, de az annyira forró volt, hogy inkább meggondoltam magam és a lesdeszkára tettem alkalmi poharamat, némi társaságot nyújtva ezzel a sarokban őrt álló öreg puskámnak.

Élveztem a csendet és örültem, hogy nem kell semmire gondolni, pusztán csak levegőt venni.

Örömömre újra szállingózni kezdett a hó és szelíd pelyhei vidáman táncoltak az alig érezhető gyengécske szélben. A távoli öregerdő lombtól megfosztott ágai kedvesen csiklandozták a szürke felhők pocakját, amelyek mindezt sűrű pilinkézéssel hálálták meg.

Megtöröltem messzelátómat, és éppen belenéztem volna, amikoris valahol a közelben elpattant egy ág.

Először egy öreg szarvastehén dugta ki a fejét a sűrűből. Majd miután kilépett, kióvatoskodott a család többi tagja is: egy kajla borjú, két karcsú ünő végezetül pedig egy délceg csapos fiatal bika. A vezértehén megfontoltan lépdelt a kis réten, minden mozdulatára gondosan ügyelve, és közben folyamatosan radarként járatta mindkét fülét, hátha valami idegen, valami szokatlan hangot talál a téli alkonyatban.

Rá volt bízva a kis csapat, nem hibázhatott.

De mivel nem észlelt semmiféle veszélyt, kecses lábaival megkaparta a friss havat és csipegetni kezdett. A többiek – végsőkig bízva vezetőjük éberségében – ugyanígy tettek, csak a nyurga borjú próbált mindenáron játszadozni. Összevissza rohangált körülöttük, és mivel egyikőjük sem volt kapható a mókázásra csak úgy, magát szórakoztatta. Le s föl szaladgált a réten, láthatóan nagyon tetszett neki ez a foglalatosság. Minden érdekelte csak az evés nem. Az anyja fel-felkapta néha a fejét, és úgy tűnt mintha rendre is utasította volna, de a regula nem tartott sokáig. A rakoncátlan szarvasfi továbbra is csak a pajkosságon törte a fejét.

És ekkor elkapott és felemelt egy régi gondolat, egy régi érzés és elmúlt gyermekkorok, elveszett karácsonyai léptek elő az erdő hófátyla mögül. Békebeli szentesték bújtak elő az emlékezés bugyrából, amikor még jó volt gyereknek lenni, amikor alig vártuk a Pásztorjátékot, majd a gyertyagyújtást, és jómagam az aprócska kulcslyukon keresztül próbáltam meg bővebb információkat szerezni a még lezárt területen lévő ajándékok mennyiségéről és minőségéről. Majd amikor már – nagy nehezen – túl voltunk a „Mennyből az angyal”-on és az összes többi „haszontalan”, karácsonyi ajándékok kinyitását hátráltató ceremónián elszabadult a boldogság. Az ünnepi asztalnál – természetesen – én sem bírtam türtőztetni magam és vajmi kevéssé érdekelt a halászlé vagy a rántott hal, a töltött káposztáról már nem is beszélve.

Játszani, játszani és játszani… Gondtalanul.

– Ülj már meg nyugodtan a hasad árgyélusát – korholt Öreganyám, de hasztalan.

Majd mikor elcsendesedett az ünnepi „lárma” és nem maradt más csak a karácsonyfa csodás illata én fáradtan és boldogan néztem a fenyőfán függő díszek szikrázó pompáját.

Ajándékot kaptam most is. Megajándékozott az erdő ennek az izgága kis szarvasborjúnak az ugrálásával és játékosságával, amely által – ha csak egy rövidke pillanatra is, de – újra gyerek lehettem.

Boldogan dőltem hátra és szemem öreg puskámra téved: – Ma nem…

Bors Richárd

(Az írás megjelent a szerző Lélekpatron című könyvében, amely megvásárolható a Vadászlap Kiadó Kft. címén: 1037 Budapest, Nyereg út 9., vagy megrendelhető a megrendeles@vadaszkonyv.hu e-mail címen)

http://erdozugas.blogstar.hu/./pages/erdozugas/contents/blog/32618/pics/lead_800x600.jpg
karácsony,tél,Történetek,vadászat
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?