Erdőzúgás

Július volt, meleg, tikkasztó.

Úton voltam a Gerecse felé, hisz a légkondicionált irodában töltött hetek után semmire nem vágytam jobban, mint, hogy elhagyjam a civilizációt, a betont, az aszfaltot. Egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb a lesdeszkán ülhessek.

Másfél óra idegtépő autóút után végre megérkeztem. Megkönnyebbülve, kiszakadva a városból, várakozással vegyes izgalommal hagytam magam mögött az autót és indultam a jól bejáratott cserkelőút irányába. Puskám már-már ficánkolt a vállamon, tettre készen, ha netán szembejönne velünk egy kóbor süldő vagy rókafi. A lesig vezető ösvényen azonban a riadt széncinegéken, mókusokon és harlekin katicákon kívül mással nem találkoztam. A szélirány is tökéletesnek bizonyult, melyet a lágyan táncoló levelek mutattak. Aggodalomra semmi okom nem volt, noha fejem még zsongott a városi zajtól, de fülem, szemem az erdő minden rezdülését figyelte. A les egy nyiladék szélén volt, baloldalán rudas erdő, jobbra egy sűrű, fiatalos, erdőfelújítás.

Már talán egy óra is eltelt amikor megmozdult valami. Nagyjából alföldnyi lőtávon a cserjesor önálló életre kelt. Abban biztos voltam, hogy nem a szél élénkült meg, mert időközben a falevelek a délutáni átmozgató edzésük végére értek, s meg sem mozdultak. Nem kellett sokáig várni, hisz a bokorból, nagy zajt csapva, bújt elő két fiatal koca maroknyi malacával és a rejtőzködésre, minden óvatosságra fittyet hányva kocogtak a szóró felé. Messzelátóm karnyújtásnyi távolságba hozta a kondát. A látvány, az élmény, olyannyira magával ragadott, hogy puskámat eszembe sem jutott még csak megérinteni sem.

A malachad játszott, visított, szaladgált, egy pillanatig sem aggódva vagy tartva semmitől.


Ez az idilli állapot jó fertályórát tartott, amikor a kocák egyre idegesebbek lettek. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Talán szagot fogtak? Vagy meglátták a lesen izgatottan fészkelődő simabőrűt? A lesnek hátat fordítva orrukat a levegőbe emelték és puffogva, fel-felhorkantva kémlelték a fiatalost.

Kisvártatva egy suta vezette ki az erdőszélre rakoncátlan gidáját, aki, mintha csak a kis csíkosok rokona lenne, körbe-körbe szaladgált anyja körül. A félelmet vagy óvatosságot hírből sem ismerte. A kocák és a suta percekig csak méregették egymást, majd nem örülve, de beletörődve a másik jelenlétébe csendben fogyasztották korai vacsorájukat. Az őzek és a sertevadak, tisztes távolban egymástól, békésen múlatták az időt. Az ereszkedő nap vetette árnyékok és a finom szellő jelezték, ez a pillanatnyi csoda nem tarthat már sokáig.

Egészen közel, a fiatalosban megreccsent egy ág. Először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, de kisvártatva két fül emelkedett ki a levelek közül. Gazdájuk pedig egy óvatos gímtehén volt, aki igen elővigyázatosan nézte meg, hová, merre vezeti borját. Kettejüket két ünő követte.


Érkezésük túl sok volt a vaddisznó családnak, így visszavonulót fújtak, de a suta sem sokáig maradt gidájával, ők is egy kevésbé forgalmas hely után néztek.


A kis család a lestől három-négy méterre megállt, majd hosszasan néztek, szagoltak, figyelték, méregették a lest. Egy kis legelészés, nézelődés után, a tehén jelzésére egyszerre, lassú, kecses léptekkel megindultak és eltűntek a rudas erdőben. Többé nem láttam őket.

Elfelejtettem minden határidőt, táblázatot, kimutatást, minden városi dolog értelmét vesztette. A virtuális, digitális "valóságból" kívülállóként érkeztem, de az igaz valóság, az erdő, a természet részévé váltam, ha csak egy pillanatra is.

Szerző: Holvay Csaba

Képek: Internet

http://erdozugas.blogstar.hu/./pages/erdozugas/contents/blog/32293/pics/lead_800x600.jpg
őz,szarvas,Történetek,vadászat,vaddisznó
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?