A vadászat története I. rész - Magyar vonatkozások

A vadászat minden korban és minden népnél a férfiak kizárólagos feladata és kötelessége volt. A nők munkája általában a zsákmány megtisztításakor (nyúzásakor), konyhakészé tételekor és az étel elkészítésekor kezdődött.

A fennmaradt leletek, lelet-töredékek alapján egyértelműen kijelenthetjük, honfoglaló (avagy visszatérő) eleink V alakú nyílheggyel vízimadarakra vadásztak, azon praktikus oknál fogva, hogy formájának köszönhetően fennakadt, például a nádasokban, így újra felhasználhatóak voltak. Ennek számos példányát megtalálták régészeink, honfoglaláskori sírokban, de a velünk rokon népek a legutóbbi időkig is használták. Hasonlóképpen némely hurok és csapdaféleség történetét a honfoglalás koráig, némely esetben korábbi időkig vissza lehet követni.

Maga Anonymus is megemlékezett a vadászat népünk életében betöltött fontos szerepéről: "Minekutána a 884-ik évben elindultak a magyarok, az ifjak majd mindennap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a magyarok más nemzetek felett jobbak vadászásbul.”

A Kárpát-medence vadászati szempontból, nagyjából ugyanazon, de legalább is hasonló lehetőségeket kínált, mint a közép-ázsiai síkságok. A köznép és a parasztság, akik a nemességhez hasonlóan, akár Szent István korában is jogosultak voltak, idővel kiszorultak ebből a tevékenységből, különösen akkor, amikor 1504-ben Ulászló király törvénybe iktatta, hogy a vadászat csak a nemes ember joga. Ettől kezdve ha közembert vadászaton kaptak, példás büntetést szabtak ki rá. Ennek köszönhetően a nemesi és a paraszti vadászati módok más-más irányban fejlődtek. Előbbi szépen lassan áttért a lőfegyverekre, míg az utóbbiak kénytelenek voltak a régi, titokban és csendesen űzhető módszereket alkalmazni, tökéletesíteni.

A számos vadászati mód, eljárás és eszközök közül csak egy-egy jellegzetesebbet, érdekesebbet kívánunk bemutatni.

A legegyszerűbb és leginkább elterjedt módszer a hajtás volt. Így vadásztak még a XIX. században is farkasra, amelyet lóhátról űztek és olyan ostorral verték, melynek végébe drótot fontak, ha ez nyakára csavarodott, akkor meg is fojtották.

A Kárpát-medence legnagyobb madarát, a túzokot - mivel igen ízletes a húsa - oly módon fogták meg, hogy amikor ónos eső hullott és az összefagyott szárnyával nem tudott felrepülni, akkor ostorral a tanya udvarba terelték és ott ölték le őket.

Különböző formájú botok, husángok vadászatra is szolgáltak, ezekkel csapták le a nyulat vagy a víz szélén nehezen szárnyra kapó vadrécét. A hajítófát keményfából készítették, mindkét végén kihegyezték és forgatva dobták az elejtendő állatra, hogy az minél nagyobb sebet ejtsen rajta.

A libucütőfa két, egymáson keresztbe fektetett fadarabból készült, amit pörgetve dobtak el a csalsíp hangjára odasereglő vízimadarak közé.

Vadászeszközeink között kiemelten fontos hely illeti meg a parittyát, mely madarak és kisebb vad elejtésére, hovatovább önvédelemre egyaránt alkalmas volt. Puha bőrből készült, közepére 6–8 cm széles másik bőrdarabot varrtak a kő vagy sárból gyúrt, kiszárított golyó részére. A bőrszíj egyik végét használója a csuklójára köti, míg a másikat markában tartja. Feje fölött többször megpörgeti a parittyát, elengedi a szíj markában fogott végét, a benne levő töltet pedig nagy erővel repül ki. Ezt a szerszámot a XVIII–XIX. században a csőszök is használták, és ezzel nemcsak a kártevő madarakat, hanem a tolvajokat is igyekeztek távol tartani.

A parasztvadászok leginkább különböző hurkokat használtak, melyeket lószőrből, húrból, zsinegből, drótból kötöttek, és a vad útjában helyeztek el. Ennek egy változata a rántó hurok, amit vízben és szárazföldön egyaránt használtak. Egy erős, hajlékony vesszőt a talajba dugnak, majd lehajlítanak, és megfelelő kis pecekkel leszorítanak. Ehhez erősítik a hurok végét, amit a vad útjába helyeznek. Ha az meglöki a pecket, a vessző fesztelen állapotba kerül és az zsákmányt nyakánál fogva magasba rántja.

A hálóval történő madarászást valamikor széles körben gyakorolták. Okleveleink már a középkorból megemlékeznek a királyi hálóhordókról, és néhány jellegzetes madarászháló nevét is feljegyezték. Leginkább a fürjet fogták hálóval. Egy darabon a füvet, vagy a növekvő gabonát hálóval terítették le, és a a fürj hangját utánozva csalogatták oda a madarat. Mikor a háló alá értek, hirtelen megriasztották őket, és a felrepülni akaró madarak nem tudtak menekülni. De terítették róka vagy éppen borz kotorék be/kijáratára, hogy a megriasztott állat ne tudjon szabadulni odújából.

Az egyik legrégibb és még a magyar nép vándorlásáig visszavezethető vadászeszköz az íjascsapda, amit a XX. század elején főleg ürgefogásra használtak. Ennek legfontosabb része az íj, amelyet egy hosszúkás keskeny dobozon vezetnek keresztül. Ebben egy lapos, a végén szögekkel kivert falap jár, mellyel az íjat felhúzzák, és egy kis pecekkel kikötik. A csapdát ráteszik az ürgelyukra, majd a mit sem sejtő ürge amikor megérinti, könnyedén felszabadul a pecek, és a rugalmas erő következtében előrecsúszó fadarab megfogja, illetve megöli az ürgét. E csapda különböző változatait megtaláljuk Európa és Ázsia északi vadásznépeinél, egy-egy adat nyugat-európai elterjedését is bizonyítja.

A vermes vadfogást egykoron igen széles körben gyakorolták, és ezzel általában nagyvadat ejtettek. A Dunántúl déli részében például vaddisznó számára ástak vermeket és köréjük olyan kerítéseket raktak, melyek a vadat bevezették a kikerülhetetlen gödörbe. Legtovább a farkasvermeket használták a mocsaras, lápos vidékeken. Amikor a vizek befagytak, az éhező farkasok egészen a falvakig, gyakran még az udvarokba is bemerészkedtek. Ilyenkor 2–3 méter mély vermet ástak és annak aljába karót vagy karókat ütöttek. Tetejét náddal, gyékénnyel, gazzal vagy avarral fedték be, ennek közepére hosszú rúdra csalétekül egy darab húst vagy akár egy élő libát kötöttek. Az éhes farkas észrevette a csalétket, utánaugrott, de a gyenge fedél betört alatta, a mélybe zuhant, ahol vagy felnyársalta a karó vagy az emberek vasvillával szurkálták agyon.

Az állat segítségével történő vadászat különböző módjai is elterjedtek, így - nemes egyszerűséggel - a kutyával addig űzették a nyulat, őzet, esetleg vaddisznót, míg az össze nem esett. A sólyommal, sassal való vadászat, madarászat a középkorban főleg a főurak, nemesek szórakozásának számított, de bizonyos formáit a parasztság szinte a legutóbbi időkig gyakorolta.

De "igénybe vették" más madarak szolgálatait is, mint például a kárókatonáét. Ennek nyakára hurkot kötöttek és úgy engedték a vízbe. Amikor az halat zsákmányolt, a hurkot kellő erővel megszorították, így nem tudta lenyelni zsákmányát. Ezzel a módszerrel igen rövid idő alatt képesek voltak nagyobb mennyiségű halat zsákmányolni egy-egy éhes kormorán hathatós közreműködésével.

A paraszti vadászatnak éppen különleges, tiltott helyzete miatt minden korban legfeljebb csak kiegészítő szerepe lehetett az élelem megszerzésében. Szinte mindenki akkor űzte, amikor némi lehetősége adódott rá. Specialistái mégis akadtak, sőt élnek manapság is, akik a szigorú tilalom ellenére a különböző fogási módokat ismerik és gyakorolják.

Forrás: Balassa-Ortutay: Magyar néprajz

http://erdozugas.blogstar.hu/./pages/erdozugas/contents/blog/30567/pics/lead_800x600.jpg
hagyomány,Történetek,vadászat
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?