Az első vadászatom

2012. augusztusának végén, egy nappal a harminckettedik születésnapom után, sikeresen letettem a vadászvizsgát, ám ez csak a belépő volt az igazi tanuláshoz és az élet vizsgáihoz.

A vizsga letétele azonban nem jelenti azt, hogy másnap a vállamra csapott puskával szaladhatok az erdőbe. Egy igen hosszadalmas folyamat következik, amely során az illetékes szervek megvizsgálják, hogy noha a tananyagot és a fegyverkezelést elsajátítottam, valóban alkalmas vagyok-e lőfegyver felelősségteljes tartására és tárolására. Ennek első lépése volt, hogy a vizsga után azonnal kiváltottam a vadászjegyemet, majd egy pszichológiai és egészségügyi vizsgálaton kellett részt vennem. Ennek megszervezése is pár napba telt, majd minden papír birtokában, elmentem a rendőrkapitányságra. Ott újabb papírmunka, illeték befizetése a feladat, valamint időpont egyeztetés, hogy a lakóhely szerint illetékes kapitányságról ellenőrizzék, hogy a jogszabályban leírtaknak megfelelően szándékozom-e tárolni a fegyvereimet. E hosszú folyamat eredményeképpen az ember boldogan veszi magához az engedélyt, mellyel jogosult vadászlőfegyvert vásárolni. Azonban én jócskán előredolgoztam és még a vizsga letételének a napján lefoglalóztam a fegyvereket, melyeket az írással már haza is vihettem. Innentől már csak puszta formaság a fegyverekkel visszamenni a rendőrségre, ahol kiállítják a fegyvertartási engedélyt.

Gyermeki izgalommal vártam az első vadászatomat, melyre 2012. november 11-én került sor a Nádor Vadásztársaság területén. A szervezők a tanfolyam oktatói, illetve az általuk életre hívott tanulmányi vadásztársaság volt. A szép novemberi napon egy fácánhajtást terveztünk, sok átállással, minden puskás és segítő aktív részvételével. Voltunk elállók és a hajtósorban is küzdöttünk a sűrűben. Előzőleg telepített nevelt fácánokra vadásztunk, de minden, az idényben lőhető tollas és szőrmés kártevő terítékre hozható volt.

Eligazítás után

Elsőként a hajtósorba állítottak be, ahol egy sűrű cserjés részt kellett meghajtanunk. Én egyetlen árva fiatal kakast, nem láttam, pár lövés dördült csak. Ekkor szembesültem azzal először, hogy a vadászat egyik fontos alkotóeleme a szerencse. Ha előttem nem kel fel vagy felém nem repül madár, akkor az orosz csoda néma marad, csak én lihegek, mire átverekszem magam a sűrűn. A második etapban elállók lehettünk, így volt pár percünk, míg a pulzusunk a nyugalmi állapot közelébe visszatérhetett… már ha van nyugalmi pulzus egy vadászaton, pláne az elsőn. Mindenesetre felálltunk egy sűrű cserjés-fiatalos szélén és vártuk mi történik.

Először igen távolról és halkan hallottuk a hajtók hangját, a „hopp-hopp” kiáltásokat és az ágak, gallyak törését. Ahogy lassan közeledett a hajtósor, igen lassan, mert még az elsőnél is sűrűbb részt hajtottak, egyre több puskalövés hallatszott, de ránk, felénk egy madár sem szállt. Ám ez nem tartott soká, hiszen szinte varázsütésre „felrobbant” a sűrű és kakasok, tyúkok repkedtek, hogy a hajtókat elkerüljék. Mi azonban vártuk őket és, noha jópár madár átjutott az elállókon, a második elálló sor terítékre hozta őket. Jó volt látni és tapasztalni, hogy amit a zsigereinkbe beleneveltek a tanfolyam során, a vadászias lőtávot, a lapos lövések elkerülését mindenki, nagyon helyesen, sokkal előrébbvalónak tartotta, mint akár egyetlen madár elejtését.

Megelégedéssel és örömmel teli büszkeség lett úrrá rajtam, mikor az első kakast majd két tyúkot elejtettem. Már-már úgy voltam vele, hogy köszönöm, én már jól vagyok, sikerélményem megvolt, részemről mehetünk is haza. Lankadt is a figyelmem, akár Tutajosnak, aki diadalittasan belefeledkezett a horgászatba a Kis-Balaton nádrengetegében, így egy újabb raj gyönyörű fácánt csak a szememmel kísértem, mert be sem volt tárazva. Ez hidegzuhanyként ért és egyből vissza is tértem a valóságba, hiszen ez itt vadászat, itt minden idegszállal figyelni kell és készen állni. Nem csak magamért, hanem a vadásztársakért is, az ő testi épsége és vadászsikere miatt is. Mert a pillanatnyi figyelemkihagyás, vagy megkésett reakció, akár súlyos balesethez is vezethet.

Egyre közeledett a hajtósor felénk, egyre hangosabbak voltak a kurjantások, kiáltások, már érteni lehetett, amit beszélgetnek egymás között. Ekkor valaki elkiáltotta magát a hajtók közül „Róka! Róka a hajtásban!”. Az elállók mind izgatottak lettek, az addig szigorúan és csendben álló sorban mozgolódás támadt. Lehetőségük adódhat, hogy életük első rókáját terítékre hozhassák. Mostanra egészen közelről hallatszott a kutyák csaholása, a cserjefal szélétől már csak pár méterre lehettek. Ekkor hirtelen kiváltott a sűrűből a ravaszdi és tőlem 3-4 méterre átfutott az elálló soron. A tőlem távolabb állók, illetve a tanfolyam egyik oktatója, Szabolcs hangosan kiabáltak, „Lőj, lőj!”. Megvártam, míg a róka átér úgy az elállók vonalán, hogy biztosan senkire ne lehessen veszélyes egy leadott lövés, addig a puska csöve az eget kémlelte. Majd amikor úgy éreztem, semmi baj nem lehet, céloztam (mindig a fülembe csengtek a Budakeszi Lőtér oktatójának, Turák Gyurinak szavai, „elé alá!”). Nagyjából 20-25 méterre lehetett már, mire az ujjam az elsütőbillentyűt meghúzta. A puska megszólalt és csend lett. A róka futtában bukfencezett egyet. Én szigorúan továbbra is a célra tartottam, majd amikor a vadásztársak elismerő szavait elkezdtem felfogni, akkor engedtem a puska görcsös szorításán.

Terítékre hoztam. Életem első rókáját terítékre hoztam. Arra a lövésre a mai napig büszke vagyok. Kezdőként, gyermeki, remegő izgalommal, de hideg higgadtsággal kezeltem a helyzetet. Egy ilyen lövésre mondaná Matula bácsi Tutajosnak „Úgy gondolom, Gyula, úgy gondolom: mehet a puskával, ahova akar… A puskával bánni tud, vigyázni tud, lűni tud...”

Noha a hajtósor közben átért a sűrűn, engem semmi más nem izgatott, mint, hogy birtokba vehessem az elejtett vadat. Természetesen, büszke voltam a fácánokra is, de ez a róka, első vadászatomon, olyan volt, mintha életem bikáját lőhettem volna meg. Nem is igazán emlékszem ezekre a pillanatokra, mert a vadásztársak is jöttek gratulálni, illetve megtekinteni a vadászzsákmányt. Sajnos csak egyetlen, homályos kép és annak is csak a fele maradt meg az elejtés utáni pillanatokból.

Pár perc szünet után folytattuk a vadászatot, ám agyban én már nem ott jártam. Én már valahol Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán között ültem és velük együtt vitattam meg a vadászat szépségeit. Az én rókám természetesen vetekedett az általuk elejtett kafferbivalyok és gímbikák népes táborával. Ha jól emlékszem még két-három fácánt ejtettem az utolsó hajtásnál, akkor is elállóként, majd következett az ünnep, a gyásszal teljes ünnep. Ami nekünk ünnep, az a vadnak ravatal. Tisztelettel adózunk a vadnak és megköszönjük neki, az égieknek, Szent Hubertusnak és Dianának, hogy a kegyeikbe fogadtak.

A teríték

Igen, az igazi vadászember örömét beárnyékolja, hogy a terítékre hozott vad, legyen az hasznosításra nevelt fácán, tollas- vagy szőrmés kártevő, esetleg nagyvad, az életét adta a mi örömünkért. Jómagam minden egyes alkalommal megköszönöm az elejtett vadnak, hogy élményt adott, hogy versengésre késztetett. Persze, sokan azt mondják, puskával könnyű. Nem, nem könnyű. Ez egy örökös verseny, túljárni a vad eszén, feszegetni a saját korlátainkat.

Következhetett az avatás, amikor is vadásszá avattak bennünket, a teríték mellett. Külső szemlélő számára igen morbidnak tűnhet, amint az elejtett vadak fölé térdelünk és mások, az adott vadfajt már korábban elejtők, egy pálcával elfenekelnek bennünket. Ez egy élő hagyomány, melyet továbbviszünk és továbbadunk a minket követő vadásznemzedékeknek. Ezen pálcasuhintások emlékeztetnek arra, hogy tiszteljük a vadat, tiszteljük a természetet és ne a gyilkolás vezessen, hanem a vad tisztelete, valamint e suhintásokkal fogadnak soraikba a vadászok. Addig csak puskás emberek vagyunk. Jó páran váltunk fácánvadásszá, ám én a rókavadásszá avatást vártam a leginkább.

Fácánvadásszá avatlak!

Az ülepet puhító avatásom során – minthogy hárman is elfenekeltek –, kiemelték, hogy etikusan, a szabályokat betartva vadásztam. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el, amikor a többiekhez szólva elmondták, hogy ritkán látható nyugalommal és önuralommal vártam ki a megfelelő pillanatot, amikor útjára engedhettem a sörétrajt.

Rókavadásszá avatlak!

Fél óra múlva már az autóban ültem és az élményektől zsongó fejjel robogtam hazafelé. Lehet, hogy az első vadászat varázsa volt, de nagy létszámú apróvad hajtóvadászaton, azóta soha nem tapasztaltam azt az és izgatottságot, majd elégedettséget, mint akkor.

Az emlékek a legszebbek között foglalnak helyet, mind a mai napig, az avatópálcákat, melyek másoknak csak botok, nagy becsben tartom és féltve őrzöm.

http://erdozugas.blogstar.hu/./pages/erdozugas/contents/blog/26126/pics/lead_800x600.jpg
avatás,élmény,fácán,Fekete István,hagyomány,kezdetek,örökség,róka,tanulás,teríték,Történetek,vadászat,vadásztanfolyam
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?